autó stop szocializmus

„Ott állt a lány az út jobb oldalán
Egy sárga rózsa hervadt homlokán
A szürke úton csak állt várakozón
Földvár felé félúton”

– így kezdődik Bródy János dala, a Földvár felé félúton, amit 1980 óta mindenki ismer (és szívesen dúdolgat) Magyarországon.

A stoppolás a szocialista blokkban először Lengyelországban tűnt fel, ahol, „ha beköszönt a nyár, hátizsákos fiatalok lepik el az országutakat – középiskolások, munkások, egyetemisták –, hogy bejárják az ország legszebb vidékeit” – írta a Népszava 1961-ben. A lengyel (és a szovjet) fiatalok számára nem számított „bűnös” tevékenységnek az autóstop: mi több, a sofőrök sokszor azért álltak meg és vették fel a fiatalokat szívesen, mert egy-egy fuvarért cserébe nyereményszelvényeket kaptak, amivel autót, televíziót és rádiót is nyerhettek. (A stoppolás vonzerejét az is növelte, hogy eljutott a keleti blokkba is a beatnemzedék legendás autóútjainak a híre, amit például Jack Kerouac amerikai író Úton című regényében örökített meg.)

"Országjárásra a kerékpárt ajánljuk"

A stoppolás bizonyos értelemben a nyugati életérzés megtestesítője lett a kádári Magyarországon, pedig a hatóságok kezdetben igyekeztek elvenni a fiatalok kedvét az országjárásnak ettől a módjától. A párt ifjúsági politikájának szócsöve, a Magyar Ifjúság például közölte, hogy „Nálunk az autóstop nem népszerű. A vállalati rendelkezések és a közlekedésbiztonsági rendeletek nem teszik lehetővé, hogy ez az utazási mód elterjedjen. Országjárásra (…) a kerékpárt ajánljuk.”

Az autóstop netovábbja: utazás egy Volgán

Az 1950-es évek végén és a 60-as évek elején kevesen rendelkeztek autóval: 1957-ben mindössze 10 000 személyautó volt forgalomban Magyarországon. Aki nem szeretett volna vonattal utazni (vagy éppen meg akarta spórolni a vonatjegy árát), de vágyott a Balatonra, rendszerint az M7-es autópálya bevezető szakaszánál, Ilja Afanaszjevics Osztapenko szobránál várta a szerencséjét. A Budapest ostrománál elesett szovjet katonatiszt szobra 1951 óta „integetett” a Balaton felé autózóknak. A babona szerint a stopposoknak először is a szemben lévő tűzfalra kellett felírniuk a nevüket (különben oda lett a jó út reménye), majd az érkezési sorrendet és a kötelező tízméteres távolságot tiszteletben tartva, sorban állva várni, hogy a Škodák, Volgák, Trabantok, Moszkvicsok vagy teherautók sofőrjei közül felvegye őket valaki. Mindez persze ritkán jött „átszállás” nélkül össze, de igazából ezt senki sem bánta: a bizonytalanság, a kaland, a szabadság érzése legalább olyan fontos volt egy vérbeli stoppos számára, mint a költséghatékonyság.

„Vonattal sem értünk volna le hamarabb. Csodálatos a víz, s jólesik a gondolat, hogy visszafelé sem kell menetrendhez igazodni” – vélekedett 1961-ben a kezdő stopos újságíró, aki a balatoni fürdés (és a sült keszeg elfogyasztása) után megvalósíthatta minden stoppos álmát: egy igazi Volga személygépkocsi röpítette vissza a fővárosba.

A "stoppos betörők"

Nem mindenki volt azonban ilyen szerencsés: megesett, hogy a kispénzű, stoppal a Balatonra nagy nehezen eljutó fiatalokat a rendőrök bevitték az őrsre, majd értesítették a szülőket, hogy azonnal induljanak a fiukért-lányukért. Siófokon a rend őrei parkokban vadásztak a padon alvó fiatalokra, akiket legtöbbször könyörtelenül hazaküldtek:

„Legtöbbjüknek alig van néhány forintja. Miből akarnak itt élni?”

- tették fel a kérdést. Ekkortájt, talán, hogy elvegyék a fiatalok kedvét a stoppolástól, az újságokban gyakran összemosták a stopposok és a bűnözők, huligánok fogalmát: „stoppos betörők”-ről cikkeztek, akik, bár nem bűnözők, „a Balaton nyári örömeitől megszédülve”, galerikbe szerveződve nyaralókba törnek be, vagy éppen lopott biciklivel akarnak hazajutni.

Mindez természetesen egyáltalán nem volt igaz a stopposok többségére, de a hatóságok semmiféle ellenőrizetlen szervezkedést nem láttak szívesen – márpedig a 3-400 fiatal, akik hétvégente az Osztyapenkónál összegyűltek, már-már ellenőrizetlen tömegnek számított. Éppen ezért a rendőrök, sokszor a KISZ képviselőivel karöltve, szívesen igazoltatták őket, azt remélve, hogy elveszik a kedvüket az autós kalandoktól.

Stoppos lányok, torzonborz fiúk 

Nem sikerült: a stoppolás a nyolcvanas években is változatlanul népszerű módja volt a fiatalok körében az utazásnak. Lassacskán a pártsajtó is belátta, hogy a stopposok nem feltétlenül bűnözők. A trapéznadrágos, hosszú hajú fiatalokat azonban továbbra is gyanakodva nézegették a sofőrök, kiváltképp azután, hogy a televízió Jogi esetek című műsorából kiderült: ha az út során a stoppos testi épségének bántódása esik, az bizony az autót vezető felelőssége. Az utazás azonban sokszor nem a stopposok, hanem a sofőrök miatt volt veszélyes, különösen a lányok számára.

– Hova készülsz?

– Ahová a többiek.

– A Balatonra?

– Ühüm.

– A Balaton hosszú. Aligától Keszthelyig... Vagy a túlsó partjára?

– Nekem mindegy.

– Értem – bólintott mosolyogva a férfi.

– Én is – villant rá gúnyolódva a lány szeme, és állával a többiek felé bökött. – Arra a célra találsz itt nálam jobb bőröket.

– Ha arra a célra akarnék fölszedni valakit, magam is tudom, melyiknél álljak meg – válaszolt sértődötten az autós.

– Bocsáss meg – állt föl a lány –, de olyan nehéz elképzelni, hogy egy menő ifjú felebaráti szeretetből fuvarozzon egy lányt.

A fenti párbeszéd egy 1986-ban megjelent novellából való, és jól mutatja, miként vélekedtek akkoriban a stoppos lányokról. Az Élet és Irodalom 1973-as riportja szerint az autósok kétféle gonoszkodást követhetnek el az utazni vágyókkal szemben: megállnak, majd amikor a stoppos futva igyekszik az autó felé, padlógázzal elhajtanak. A másik, a cikkíró szerint „ehhez képest elhanyagolhatóan lényegtelen és mindennapos kis gonoszkodás” az, amikor az autós „egyértelműen jelzi, hogy a két várakozó közül a nőneműt szívesen elviszi. A bátrabbja még azt is hozzáteszi, mit kér érte cserébe.” De az idézett novellában is szó esik azokról a lányokról, akik „mozdulatlanul, szendén álldogálva mutatják bájaikat combtőig, vagy övön felül, avagy itt is, ott is, szinte hangsúlyozva ártatlanságukat”. Egy újságírónő (!) egyenesen, a kor jó szokása szerint, az áldozathibáztatásig megy el:

„A stoppos, ha nő, nem is nagyon sértődhet meg, ha a vezető hozzá közeledik. Könnyen megkaphatja, akkor miért szállt fel?”

A 60-as években, szovjet és lengyel mintára a magyarországi KISZ is „szerette volna szervezetté, fegyelmezett mozgalommá tenni a fiatalok autós utazásait”. Erre azonban a nyolcvanas évekig várni kellett: az Express utazási iroda ekkor bocsátotta ki az „autóstop igazolványt”, amivel a jó szándékú sofőrök különböző tárgynyereményekre tehettek szert. Az igazolvány megléte vagy hiánya azonban ekkor már nemigen érdekelte a sofőröket, sőt: gyanakodva nézték az okmányokat lengető fiatalokat. „Észre sem veszik, hogy van valami a kezemben. (...) Egy középkorú hölgy jól szemügyre vesz, miközben biztonságos távolságban elhajt mellettem. Tekintete gyanakvó, pedig ha megállna, megtudhatná, hogy személyim 8. oldala üres, és ha ennek ellenére garázdálkodni kezdenék a kocsijában, akkor csak a stopos igazolványom számát kell felírnia, az Expressben utánanéznek az adataimnak és megteszik a szükséges lépéseket” – panaszkodott az Ifjúsági Magazin riportere (akit később egy kisgyermekes család vett fel, de abban sem volt sok köszönet: ők bárányhimlős gyermekük mellett utaztatták alkalmi útitársukat).

A rendszerváltás után, a romló közbiztonság és a növekvő bizalmatlanság miatt egyre kevesebben adták a fejüket stoppolásra. Sajnálatos módon megszaporodtak a stoppos lányokat ért erőszakos esetek is, és az autóstop, ami hajdan a szabadság és a kaland megtestesítője volt, immár veszélyesnek számított. Osztyapenkó pedig 1992 után legfeljebb a Mementó Parkban mutathatott utat az őt meglátogató fiataloknak. (Borítókép: Fortepan / Urbán Tamás)

Ha szívesen olvasnál még a Kádár-korszak fiataljairól, ezt a cikket ajánljuk.